10 anyuka, 10 történet

Erdélyi Judit vagyok 38 éves, egy szem, egy éves leánygyermek édesanyja. Gyerekként, majd tiniként is sportoltam, versenyszerűen gyalogoltam, de inkább a csapat eredményekben lehetett rám számítani. Majd elnyelt engem is a munka, de a futás velem maradt. 14 éve társam is lett hozzá, egy kutya személyében, így főleg terepen árkon-bokron keresztül róttam az egyre több kilométereket, egyre több kutyával. 
Majd a kutyázás lett a munkám (kutyavezető- tűzszerész), a hobbim (mentőkutyázás), ezért nekünk a kikapcsolódáson túl a fizikai kondíció megléte is nagyon sokat számít, mind a kutyáimnak, mind nekem, így futottunk esőben, fagyban, melegben, hidegben, hegynek föl, hegynek le, madárcsicsergésben, nyulak, őzek kíséretében amikor csak tehettük és amikor csak tehetjük most is kiegészülve egy babakocsiban ücsörgő, vigyorgó, csacsogó vagy alvó gyermekkel.

Természetesen az ő igényeihez igazodva, ezért ha velünk tart a terepet leváltja a Duna- parti kerékpár út, a falunk dimbes-dombos utcái, Budapest futópályái. 

A terhességem alatt többen mondták, hogy felejtsem el a futást, ha meg lesz a baba, úgy sem lesz rá lehetősségem. Több szervezést igényel, és valóban előfordul, hogy kevesebbet futok mint terveztem, de összességében kerül annyi futó kilométer a lábaimba, mint előtte. 
Futottunk már együtt félmaratont, készülünk a maratonra, az egy éves születésnapot az ünnepelt otthon alvással, én 6 órás, éjszakai futóversennyel (53 km) ünnepeltem. Kiegészítő edzésként súlyzózok napi szinten egy gyermekkel, és még egy remek társaságot is kaptunk az egyesülettel. Újra futottam csapatban (Ultrabalaton), csapatért. Újra van kinek drukkolni a futóversenyeken.

 

Rehák Piro vagyok, dolgozó anya, jógaoktató és feleség. Szeretek jógázni (ki hitte volna), úszni, bringázni, snowboardozni, falat mászni és ezek mellett mindig is maradt energia a ‘koca’ futásra is. Ha valami bajom van, akkor vagy rajzolok vagy mozgok.

Két elhalt terhesség után is a mozgás volt az, ami túllendített a mélyponton. 2011-ben aztán végre megszületett az első babánk és egyértelmű volt, hogy futni fogok vele. Toltam a babakocsiban, kilógott a nyelvem, de futottam és ő is velem lehetett közben. 2014-ben Húsvétkor született a második kisfiunk, Hugó és majdnem vele egyidőben, a Fuss Babakocsival Egyesület is. Kicsit vonakodva csatlakoztam, hiszen én már futok babakocsival régóta, ne mondja meg nekem senki, hogy csináljam ezt. De ebben a csapatban senki nem akar semmit rám erőszakolni. 

Itt csak gazdagodni lehet, motivációval, barátokkal, jó tanácsokkal, együttérzéssel, biztatással, közös élményekkel és példaképekkel (ilyen nekem Tündi, a nagymama, aki aktívan fut az unokájával, vagy Drazsé, aki 4 gyerekes anyaként nemsokára lefutja a 2000-ik babakocsis kilométerét). Az első Ultrabalaton élményemet is a Fuss Babakocsisoknak köszönhetem. 

Felmerülhet a kérdés, hogy minek futok testvérkocsival, ha nem ikrek ülnek benne. Azért mert a nagyobbik egyébként is nehezményezte, hogy ő kimarad és így nem kell azon logisztikázni, hogy kire bízzam rá, míg én futok, vagy mit csináljak a futóbiciklijivél, mikor úgy dönt 500 méter után, hogy mégsem azzal jön. Két pasival futni jó! Sőt, mostanában már hárommal, mert a férjem is rájött, hogy futni nem is olyan rossz dolog, mint ahogy emlékezett rá a ködös szupermaratonos múltjából. 

Dolgozó anyaként nem könnyű beiktatni a rendszeres futást, de a futócuccom mindig beélesítve várja, hogy mikor kapom magamra. Rendszeres útjaink egyike a “bölcsi járat”, vagy az ebéd utáni “altató járat”. Sok helyre futva megyünk a fiúkkal, pl. a játszótérre, piacra, fagyizni. Nincs bűntudatom, hogy másra hagytam őket míg futok, friss levegőt szívnak, és amíg rácsodálkoznak a világra, vagy nagyokat alszanak, addig én is kívül-belül megújulok.

 

37 éves vagyok, közgazdász, 3 kisgyermek (5, 3 és 1 évesek) édesanyja; mindig is életem része volt a mozgás, de csak szabadidős jelleggel. Lovagoltam, úsztam, korcsolyáztam ,bicikliztem vagy túráztam, de a futást messziről kerültem, mélyen belém vésődött a tornaórák kötelező iskolaköre.

Mindhárom terhességem során sokat híztam, hiába volt minden próbálkozás. A szülés után szerettem volna visszanyerni az alakom, megszabadulni a rajtam maradt felesleges kilóktól (20+kg), tenni a saját egészségemért , de a szoptatást nem akartam kockáztatni diétával, csak a sport jöhetett szóba.

Próbálkoztam csoportos órákra eljárni, de a nagyszülők messze voltak, a férjem sokat utazott a munkája miatt így a gyerek(ek) mellett ez szinte soha nem jött össze, emiatt még csalódottabb lettem.

Futni viszont akkor mehettem, amikor épp akadt fél-egy órám, így kézenfekvő volt, hogy ez lesz az én sportom. Találtam egy könnyűnek tűnő edzéstervet és belevágtam.

A gyerek(ek)et továbbra sem volt kire hagynom, így kerestem olyan megoldást, hogy együtt futhassunk. Vettünk egy futóbabakocsit és elindultunk. 
A babakocsiba alulra betettem a hordozókendőt, ha esetleg nem tetszene neki, de soha nem volt rá szükség, békésen aludt vagy nézegetett míg én futottam. Ahogy nőttek életük része lett a futás és futóbiciklivel, később biciklivel vagy rollerral kísértek.

Az első alkalmakkor még a 2 perc folyamatos futás is nehezemre esett, de szép lassan megszerettem, jöttek a sikerélmények. Ma már elképzelni sem tudom a napjaimat futás nélkül.

Mindent meg lehet oldani, kis kreativitással. Ha épp fáradtabbak a tekeréshez, akkor futó iskolázom mellettük; ha versenyezni akarnak, akkor remek gyorsítóedzést lehet tartani. Nyáron gyakran összekötjük a futást kirándulással, játszóterezéssel, fagyizással vagy nyaraláskor strandolással. A változatosság őket is szórakoztatja.

Miközben pedig remekül szórakoztunk a kilók szépen leolvadtak rólam. Kevesebb mint 10 hónap alatt megszabadultam a rám rakódott 20 kilótól, sőt soha ilyen jó formában nem voltam.

Ma már futok, ha fáradt vagyok, ha egy rossz éjszaka miatt nehezen kelek fel; futok, hogy példát mutassak, hogy együtt sportoljon a család; futok, hogy önmagam legyek; futok, az egészségemért; hogy majd az unokáimmal is futhassak; futok, mert szeretek futni…és, hogy mindezeket megosszam azokkal, akiket szeretek…. babakocsival futok.

Tóth Éva vagyok. Az én történetem egészen gyerek koromig nyúlik vissza, amikor szívritmus zavart állapítottak meg nálam és miden sporttól eltiltottak! A “betegséggel” a kilók is rohamos tempóban szaladtak fel rám! Teltek az évek majd kitalálták, hogy kezdjek el mozogni, mert terhelésre elmúlik! (+25kg kezdjek el sportolni?!) A szüleim mindenben támogattak, beirattak egy sport klubba, ahol triatlonizni kezdtem, mondhatni utáltam,sírtam a futó edzéseken, mindig én voltam az utolsó, de a kilók elkezdtek leolvadni rólam! Közben szigorú diétára ítéletek, (utólag derült ki számomra is, hogy két hűtő volt otthon, a család akkor evett amikor én már elaludtam) ami szintén segített!

Később vízilabdázni kezdtem, majd a középiskola miatt sajnos fel kellet adnom, ekkor kezdtem el futni! Nehezen ment, alig vittek a lábaim de próbálkoztam, végül szenvedélyemmé vált! Jöttek a versenyek, Ironman csapatban imádtam minden kilométert! Majd egyszer csak a terhességi teszten 2 csík jelent meg!  🙂 Babát vártunk! Sajnos a futást fel kellett adnom, nem esett jól, szúrt, görcsöltem. Sajnos testalkatom miatt biztos volt a hízás, bármennyire is igyekeztem az étkezésre figyelni, végül 25kg plusszal mentem szülni! Kb 4 hónapos terhes voltam amikor rátaláltam a fuss babkocsival csapatra, mert tudtam hogy Babával is futni akarok! Szuper motiváló csapat! Irigykedve néztem a képeket, versenyeket majd megszületett Zalán! Minden kiló megérte érte! Szülés után a kilók rólam nem olvadtak, mint sok anyukáról… Vártunk, míg Zalán stabilan ült és elkezdtünk kezdetben gyorsan sétálni, majd futni! A családtól a 30. szülinapomra megkaptam a vágyott futóbabakocsit így akadály nincs már előttünk! Súlyos plusz kilókkal elkezdtünk küzdeni immár együtt, hogy ismét jól érezzem magam a bőrömben!
Az egész életem diéta és küzdés volt, és most örömmel indulok el az úton újra egy szuper férjjel, családdal és közösséggel a hátam mögött! Kedves Anyukák, ne zavarjanak a plusz kilók, nem számít ki mit mond! Vágjatok neki, kezdjetek el, csatlakozzatok hozzánk!”

Szatmáry Éva vagyok 35 éves ,a vagány 2 éves Lara és a kamasz ,gyönyörű 12 éves Hanga anyukája. Párommal 9 éve élünk együtt Budapest külső kerületében Rákosmentén,szerényebb körülmények között panel lakásban. Ismerjük, bőrünkön tapasztaljuk a lakáshitel fogalmát és azt is milyen összegű a GYES.

Soha nem voltam sportos alkat,súlyfelesleggel küzdök mióta az eszemet tudom,műtött mindkét lábam. A sport (kangoo,aerobic,box,maminbaba,futás) valamilyen szinten része volt az életemnek mindig,de jellemzően belekezdtem,majd 1-2 év után abbahagytam,egészségügyi,anyagi okok miatt, vagy csak szimplán meguntam.

Futni gyerekkoromban utáltam, aztán pár éve újból nekikezdtem fogyás céljából. Ennek a nagy lendületnek egy visszér műtét pár hónap után véget vetett egy időre. Majd várandós lettem, problémás terhességből 38.hétre császármetszéssel megérkezett kicsi súllyal Lara. Minden csodaszép volt ,aztán elkezdtek a barátok eltűnni mellőlem ,jöttek az ugyanolyan hétköznapok,főzés,mosás,takarítás,kakis pelus, szopi, büfi,testvérféltékenység .
Szükségem volt a társaságra,mindig is emberekkel dolgoztam,kezdtem bezombulni, belefásulni a mindennapokba,hiányzott a mozgás. A súlyom az igény szerinti szoptatás alatt felfelé kúszott,utáltam a testem minden porcikáját.3 hónapos volt Lara ,mikor elkezdtünk Maminbabázni. A hordozás már előtte és a mai napig is része az életüknek. Imádtam, hogy velem van,miközben táncolunk,vagy csak a házimunkát végezzük ,vagy csak neki “rossz” napja van. Pár hónap elteltével éreztem, hogy kevés ez nekünk,testileg és lelkileg is kell az új kihívás. 
Ismerős útján rátaláltam a Fuss Babakocsival mozgalomra. Felcsillant a szemem,ez kell nekünk,nem kell függeni senkitől,hogy tud-e vigyázni a gyerekre vagy nem,amíg én futok egyet,és szinte ingyen van. De a bátorságom nem volt meg, gyártottam nap,mint nap a kifogásokat,miért is nem indulok meg. Ez ment 2 hétig, aztán megtört a jég erőt vettem magamon,felvettem a tréningruhám,az edzőcipőm,beültettem az akkor 10,5 hónapos lányomat a 4 kerekű babakocsiba és “lefutottam ” babakocsis futóként,életem első 1-1,5 km-ét. Nehéz volt, de fantasztikus érzés,szemmel láthatólag Larát sem zavarta,hogy a délelőtti sétája kicsit dinamikusabb lett,rendszerint elaludt,míg én futottam. 
2 hetes futó múlttal, nem kevés súlytöbblettel,de hatalmas lendülettel beneveztünk csapatban a K&H minimaratonra csapatban,amire az Nyári Fruzsiéktól kaptunk kölcsön járgányt. Megvettem az első futócipőmet a Lidl-ben,és zöld egyen pólóban hasítottunk a Városligetben. Elindult a lavina,szerelem lett a babakocsis futás. Jöttek sorra a versenyek,programok.
Pàr hónappal később sikerült megvenni hasznàltan egy profi futó babakocsit, most màr Ő (Bob-i) is a család tagja.
Amikor lehet, a nagylànyom kerékpàrral,rollerrel vagy épp görkorival kísér minket.

A futàs és a Fuss Babakocsival Egyesület az életünk része lett,kitölti a mindennapjainkat. Gyűjtjük a kilométereket,napokon belül elérjük az idei évben az 500km-t.Ràkosmentén közösségi futàsokat szervezek,segítem az itt élő anyukàkat ,hogy jól érezzék magukat,sportoljanak,igazi kis csapatunk van màr.
Fruzsiéknak, a csoporttagoknak rengeteget köszönhetek,àltaluk ismét fontosnak érzem magam,segítem munkàmmal fejlődésüket.
Hogy miért futok?
Futok az örökletes visszérgondok,trombózis megelőzése miatt,hogy egészséges legyek!Futok,hogy a gyerekeimnek példàt mutassak,hogy a sport az életük része legyen és,hogy büszkék legyenek ràm. Futok ,ha ideges vagyok ,akkor is,ha nem. Futok a túlsúly miatt és futok ,mert futni jó ,babakocsival futni a legjobb dolog!
Büszke vagyok,hogy Babakocsis Futó lehetek!
Kinek ajànlom?Mindenkinek aki egy kicsit is azonosulni tud velem,a körülményeimmel .Aki egy szuper csapathoz szeretne tartozni.

Kezdjük ott, hogy világéletemben utáltam futni. Fárasztó, unalmas, kiköpöd a tüdőd, szúr az oldalad, na meg próbálj meg ekkora feneket cipelni futás közben, mint az enyém…
Hozzáteszem, zsenge ifjúkoromban nagyon szerettem volna én atléta (futó! ) lenni, de a szüleim már akkor azzal szereltek le, hogy az én alkatommal max nehézatlétának (!!!!) mehet az ember, ami ugye nem egy vonzó pálya, gondoljunk csak a nyolcvanas évek bolgár vagy NDK súlylökőnőire, hát köszi, nem, elég nekem a magam baja, nem akarok 100 kilós férfiszerű izé lenni.

Aztán ugye teltek-múltak az évek (futás pfuj, bár azért futóversenyeken indulgattam én, nyilván a jó hangulat kedvéért és már a felénél nem értettem, hogy már megint hogy jutott eszembe ez a mazochista hülyeség), lett egy második gyerekem (Márk), aki zsigerből utálta a babakocsit, jó sok sétát végigüvöltött, jónéhányszor ki akart szállni, nem volt egy örömmámor a babakocsizás vele. 
És akkor lehet találgatni, hogy egy ilyen anya ilyen gyerekkel milyen sportra adja a fejét? Hát persze. Adja magát. Fuss babakocsival.

Márk öt hónapos volt, amikor először szöktem ki vele a Törökbálinti-tó mellé kipróbálni a babakocsis futást. Nem szóltam senkinek, nehogy végül ne jussak ki, és be kelljen vallanom, hogy ez a terv nem sikerült és dehogy futottam. De végül futottam. Ha Márki kicsit nyafogott, megálltam, kicsit vigasztaltam, futottunk tovább. Elaludt. Futottam. Aztán kitűztem egy célt, a Wizzair maratonon részt akartam venni a Guinness-rekordkísérleten, 3,2 km, szeptemberben… és futottam tovább, egyre többet bírtam. Aztán Margitsziget, strollfit-csoport, új barátok, közös futás, torna… és aztán bedarált a ‘mozgalom’. Az idei évben január – talán – második napján a Margitszigeten találtam magam, ahol babakocsis anyukákkal vidáman futottunk egy kört. Én,a ki három centit sem futott korábban szívesen. Januárban. A Szigeten. Egy kört. Megbolondultam?!

Elkezdtem gyűjteni a babakocsis kilométereket. Futottunk télen, így márciusban már 100 km-em volt. Június végén 300 km. Életemben összesen nem futottam ennyit. Most van két gyermekem, néhány hónapja dolgozom, és mégis gyűjtöttem ennyit…. erre nagyon büszke vagyok

Igyekszem úgy szervezni az életem, hogy hetente 1-2 alkalommal munka után is el tudjak menni babakocsival futni (általában sikerül is). Lehet, hogy csak fél óra, lehet, hogy csak 3 km jön össze, de kicsit kimegyünk a levegőre, együtt lazítunk. Péntekenként és vasárnaponként jöhet egy-egy nagyobb kör. Szerencsére a családom is támogat, és van, hogy amíg én babakocsival futok a tatai Öreg-tó körül, a ‘nagyfiúk’ (apa és nagyfia) körbetekerik biciklivel a tavat. 

Hát ez az én történetem: nulla sportmúlt, két gyerek (és egy férj), munka, fuss babakocsival – sokkal könnyebben 

A szülés utáni depresszió,sok nő rémálma,sajnos engem is utolért. Zente, vártnál hamarabbi érkezése,a felszedett 15 kiló plusz, az anyai feladatok ellátása,a sok éjszakázás megtette hatását.
A barátok eleinte még kerestek,érdeklődtek,majd egyre ritkábban hívtak föl,mondván nem akartak zavarni,nem tudják mikor alszik a gyerek,nem akarták felkelteni,tudják,hogy más dolgom van….
Tudják? Honnan tudják? Miért gondolja azt mindenki ,hogy Nekem az a jó, hogy lepasszolnak? 
Itt van egy gyerek,új helyzet,új feladatok,kötelességek,amiket nem tehetsz át holnapra,nem mondhatod,hogy majd megcsinálom,ha lesz kedvem.

Bekerülsz egy új mókuskerékbe,amiből tényleg nincs kiszállás,hiszen most már Ő itt van. 
Egyre többször fordult meg a fejemben,hogy jó anya vagyok,mindent jól csinálok? Hogyan fogok én ezzel megbirkózni egyedül? Napról-napra rosszabbul éreztem magam,fáradt,kimerült voltam. Ha a tükörbe néztem sírhatnékom volt,hogy nézek ki?Nem volt kedvem semmihez és senkihez,csak egyedül akartam lenni a kisfiammal .Nem érdekelt senki,jött a magány,szomorúság és a könnyek,amik nem akartak elfogyni.
Próbáltam változni,változtatni,de valami mindig visszatartott,jöttek sorra a kifogások.
Ekkor végszóra megérkezett kedves barátnőm,aki addig biztatott,míg le nem futottam az első babakocsis távunkat. Elindult a lavina.
Nehéz volt elkezdeni,hónapokig halogattam,ígérgettem,hogy majd holnaptól csinálok valamit,majd hétfőtől változtatok. Aztán elkezdtem futni, míg a kilométerek gyarapodtak, a kilók rohamosan ugrottak le rólam. Ez már tetszett,így nekiálltam egyre többet futni,a távot emeltem mondhatni ész nélkül,hiszen annyira jól ment. Futottam ,ha kellett,ha nem, úgy éreztem kifutnék a világból is,görcsösen kapaszkodtam ,úgy éreztem ez most segíteni fog,de lesérültem,hónapokra kispadra kerültem nem, hogy kilométereket,métereket nem tudtam megtenni. 
Rendeznem kellett magamban a dolgokat,meg kellett találnom az egyensúlyt,hiszen a kisfiam csak rám számíthat.
Sorra kerültek helyre ,rendeződtek a dolgok,napról-napra könnyebb lett az életünk Zentével,Összeszoktunk!
Elkezdtem a futást is újra,természetesen babakocsival,de most már szépen fokozatosan emelve a távot,terhelve magam. Megtanultam újra nevetni,boldognak lenni,fontosnak érzem magam ismét.
Igen, eltelt nem kevés idő,de azt hiszem mondhatom,hogy kijöttem a gödörből.
Nem gondoltam volna,hogy a futás lesz az a sport,ami feltölt,átlendít a nehéz időszakon,pedig így van. Nem bántam meg ,hogy elkezdtem,azóta az életem részévé vált. Futunk a munkába,aztán munkából haza,futunk szabadnapon,egyszóval mindig futunk.A kisfiam pedig imádja és nagyon büszke vagyok rá,mert nélküle ez nem ment volna.
4 hónap aktív futás fokozatosan felépítve,500km a hátunk mögött(és még legalább ennyi előttünk is),-14kg,önmagam elfogadása,visszaszerzett önbizalom,sok közös program a csapattal ,barátok,élmények szerzése és még mennyi jó dolog vár rám ,ránk,amiket senki nem vehet el tőlünk. 
A recept pedig nagyon egyszerű:adott egy (vagy több )gyerek,egy szuper motiváló csapat és egy babakocsi.

Sziasztok! Andi vagyok egy vidéki varoskából Gyöngyösről! A picibabám megfoganása előtt és után is intenzíven sportoltam..sőt a munkám egy részét is ez alkotta. Amatőr országúti kerékpárversenyzés mellett Spining órát és Jóga órát tartottam. Várandósan váltottam kismama jógára, és a Spinning maradt egészen a nyolcadik hónapig! A futóbabakocsit még a születés előtt beszereztük hiszen tudtam, hogy ez az én, vagyis majd már a Mi utunk!! ☺️❤️ Akkor még mit sem sejtettem az egyesületről..

Flóra baba 2014.05.13.-án napra pontosan megérkezett, spontán elindult tökéletes háborítatlan szülésre vágytunk és készültünk tudatosan..a természet szólt közbe így életmentő altatásos császár lett,de itt volt! És itt van nekünk!! 

Három hónapra rá egy rákszűrésen a cytológiám rossz eredményt mutatott.. Vártunk, néztük de nem változott.. Közben anya meg baba csak futott..futott..Túl a termeszetgyógyászaton a homeopata kezeléseken, kineziológián..januárban megvolt az első conisatios műtétem..az idő múlt eredmény rossz..június második müti..eredmény még mindig nem kielégítő…és a legszebb, hogy a műtétek után a gyermekedet sem emelheted fel nemhogy fuss!! Így csak a posztjaitok olvasása maradt…részt venni nem tudtam..de nem csak fizikálisan..ez már több volt..
A második műtét eredménye után javasolták a harmadik conisatiot..megvolt beszélve az orvossal az időpont, és én az előző este találkoztam valakivel aki kinyitotta a szemem! 

Jó ez nekem? Jó felé haladok? Ez az utam? Hagyom, hogy azt csináljanak velem amit akarnak? Biztonságban érzem így magam? Én vagyok felelős a tetteimért!!! A testemért! Az egészségemért! A gyermekemért!! Képes vagyok rá!! Ha azt csinálom amit szeretek, amit élvezek, ami feltölt, ami boldoggá tesz..az maga a gyógyulás!! Az immunrendszer ismét tökéletesen működik és lerázza magáról a “betolakodókat”! Hisz nincs itt helyük!!!

Úgyhogy a műtét reggelén hívtam az orvost,hogy köszönöm, de szeretném lemondani a beavatkozást!! Elég volt!! Sőt sok! Bárhogy lesz is én bízok magamban, a családom mellettem van, és boldogok vagyunk! Szeretnénk Flóratesót..akár többet is! Elszántak, türelmesek és kitartók vagyunk!!
És futok!! A nagy álmom a maraton Babóval! Jövőre meglesz..most egy félmaraton..erre készülünk! Nyakunkon a 300km még a tiltásokat betartva is!! Erősek vagyunk! Erős vagyok!! Köszi, hogy vagytok! ..hogy Veletek futhatunk!! ..hogy gondoltatok rám!!

A 10. anyuka, nem “csak” anyuka: 
A sport kisgyerekkoromtól az életem része volt, köszönhetően a szüleimnek, akik szintén sportosak. Apukám hetvennéhányéves koráig kosarazott, egy baleset miatt hagyta “ilyen korán” abba. Anyukám, aki ugye már dédi, a mai napig hetente egyszer tornára jár, 76 éves!!! Évekig versenyszerűen úsztam, szertornáztam, de kipróbáltam a kézilabdát, vívást is. 
Anyukaként még nem volt ilyen csodálatos lehetőségem, mint a babakocsis futás, de már akkor is sportoltam, babavárás alatt is, és szülés után is. Akkoriban az aerobik volt az egyetlen lehetőség. Futni nem szerettem  :D. Ettől függetlenül rendezvényekre eljártunk futni, Emese még alsós volt, amikor először mentünk a Libresse futásra, következő évben a Libresse futás plakátján szerepelt az előző évi futáson készült fényképpel.



4 évvel ezelőtt kezdtem el futni, amikor elköltöztem a XI. kerületbe, Sashegyre, ahol nem volt elérhető közelségben aerobik. Persze a futással való szoros kapcsolatomhoz a lányom is hozzásegített: ebben az évben (2011) csapatot szerveztek az Ultrabalatonra: anya, ha hozol magaddal egy partnert, akivel együtt lefuttok 40 km-t, beveszünk a csapatba. Volt egy már akkor futómániás barátom, aki azonnal benne volt a dologban, ő futott 30-at, én 10-et  :D. Erre csak kellett edzeni, nehogy szégyent hozzak a lányomra. És elkapott a gépszíj: 2011 őszén lefutottam az első félmaratont, tavaly az első (és persze lehet, hogy utolsó) maratont. Az erre való felkészülés keretében teljesítettem a 2014/év/km-t. 
A futás az életem részévé vált, jó levegő, “agyilag relax”, könnyen hozzáférhető, segít megtartani az alakomat evési korlátok nélkül (ebben a korban ez nagy dolog ám!!  😉 ), és így fiatal és az egészséges maradok. Ha nem tudtam futni, már-már elvonási tüneteim voltak. 
Aztán megszületett Boti: jött a dilemma, futás, vagy unoka. Természetesen a lányom és az unokám mellett volt a helyem az összes szabadidőmben. Ekkor a lányom már hallott a babakocsis futásról, és rátalált a csoportra. Mivel ő is tervezi a babakocsis futást, elhatároztuk, veszünk egy bobot. Amikor Boti betöltötte az 5 hónapot, a nagyi elkezdett vele futni  :). Nagyon bevált! Imádtuk mindannyian.
Amikor csak tehetem és a munkám megengedi, megyek ki Biatorbágyra Emeséékhez, segítek az otthoni teendőkben és a babával kapcsolatos dolgokban. A szokásos sétáltatás helyett futni megyünk. A babának jó levegő, alszik, anyának “szabadidő”, és a nagyinak sem lesznek elvonási tünetei… (Ráadásul Emese, aki egyébként építészmérnök, elkezdett esküvő dekorálással foglalkozni, amit a baba mellett otthon is tud csinálni. Az üzlet beindult, szóval pláne elkel a segítség.) 
Boti hozzászokott a kocsis futáshoz: ha meglátja rajtam a futószerkót, már fülig ér a szája, teljesen extázisba kerül. Így természetes neki, amikor mostanában apával is elmennek futni, és természetes lesz anyával is. 
A csoport fantasztikus, rendkívül motiváló, igazán élvezzük a tagságot. 
Szóval nagyitársak: futócipőt elő, babakocsira fel!

Mindig szerettem futni, de a rendszeres sport akkor vált igazán fontossá számomra, amikor közel tíz éve kiderült az inzulin rezisztencia hajlamom, mely probléma manapság sajnos rengeteg embert érint, sok nő számára nehezíti meg a teherbeesést, vagy saját maguk elfogadását. Férjemmel kisbabát szerettünk volna, így azonnali életmód-váltás mellett döntöttem, mely az IR kezelés alapja: elkezdtem rendszeresen sportolni (a hangsúly a rendszerességen van), és az étkezésemen is változtattam minőségi és mennyiségi értelemben is. Érzem, hogy a váltásnak, a rendszeres testmozgásnak nagy szerepe volt, hogy sikerült teherbeesnem és 2014 februárban megszületett egészséges és gyönyörű kislányunk, Szonja.

A szülés után nem maradt rajtam nagy súlyfelesleg, ami részben annak volt köszönhető, hogy a terhességi diabétesz miatt nagyon szigorú diétát kellett követnem. A sporthoz mégis fokozatosan tértem vissza, kezdtem gyors gyaloglással, majd 2-3 km lassú kocogással, ahogy jól esett. Ami hiányzott, és számomra nehéz volt kivitelezni már egy gyermek mellett is, az a rendszeresség, a gyerekfelügyelet hiánya miatt sokszor lebeszéltem magam a futásról.
Szonja 10 hónapos volt, amikor megtaláltam a Fuss babakocsival egyesületet, és éreztem, hogy ezt nekünk ki kell próbálnunk. Idővel igazi szenvedéllyé vált a babámmal közös futás, egyre hosszabb távokat tettünk meg együtt, én rosszabb napjaimon sem tudtam kifogást keresgélni, hogy miért ne induljak el, kis örökmozgómat pedig ilyen módon tudtam legkönnyebben álomba ringatni a friss levegőn. A közösségi futások pozitív hatással voltak a kedélyállapotomra, csodás futóbarátnőket ismertem meg, akikkel kölcsönösen inspiráljuk egymást. Egyre jobban érzem magam a bőrömben, néhány hónap alatt nagyjából visszanyertem a várandósság előtti alakomat, és szuper versenyélményekben volt részem. 

Volt még egy félelmem, ami sokáig visszatartott az intenzívebb futástól: sokan óva intettek, hogy az a szoptatás kárára fog menni, és én ezt nagyon nem szerettem volna. Persze e tekintetben is fontos lehet, hogy a terhelést fokozatosan emeljük, de nekünk sikerült összeegyeztetni a hosszú távú szoptatást és a hosszútávfutást. 

Kislányom már lassan 18 hónapos és jelenleg is szerves része az életünknek a babakocsis futás. Igaz mostanában kevesebbet alszik már babakocsiban, de nagyon élvezi a kocsikázást, nézelődést. Amikor pedig picit lankad a lelkesedése, néhány népdal eléneklése csodákra képes – mostanra ezt is bírom szuflával 😊.”

Ha értesülni szeretnél eseményeinkről iratkozz fel hírlevelünkre, és cserébe ingyenes letöltheted babakocsival futóknak szóló kisokosunkat.

Sárdi Szilvia
Sárdi Szilvia
Tovább olvasom
Mivel jelenleg is aktív bérlőtök vagyok, szeretném megköszönni, hogy vásárlás előtt lehetőségem van több babakocsit is kipròbálni. Az átadás és az időpont egyeztetése nagyon rugalmasan ment, a babakocsi, amit kaptam olyan, mintha új lenne. Alig várom a következőt Köszönöm!
Lévainé Halmos Kata
Lévainé Halmos Kata
Tovább olvasom
Többször is béreltem ikres futóbabakocsit Fruzsiéktól. Rövid és hosszú távra is. Nagyon jó állapotban lévő kocsikat kaptunk, télen ajándék lábzsákokkal. Mindenkinek jó szívvel ajánlom Fruzsiékat korrekt, rugalmas, kedves anyuka ♥️
Brunda Anett
Brunda Anett
Tovább olvasom
A Fruzsiéktól bérelt Thule glide típusú futóbabakocsi szuper, újszerű állapotban volt, élmény volt vele a futás. Számomra nagyon hasznos volt kipróbálni pár hónapig ezzel a kocsival a futást mielőtt saját kocsiba beruháztam. Én nem Thule-t vettem de most már látom hogy a Thule az igazi ! Az átadás nagyon gördülékenyen ment, igazán rugalmas a csapat.