Ezen a napsütéses vasárnap reggelen, amikor életem második anyák napjára ébredtem, – már ami engem illet – nagy izgalommal készültünk a fuss babakocsival anyák napi futásra, mert ez volt az első közösségi babakocsis rendezvény, amin részt vettünk.
Számítottam rá, hogy nagyszerű lesz a hangulat, és nem is csalódtam, de egy ilyen rendezvényen ennél sokkal többről van szó. Megérkeztünk a Népkertbe, és rögtön meglepetés futótrikót kaptunk aminek a részleteit az apukákkal egyeztette az egyesület, ehhez már önmagában le a kalappal előttük, de a dolgot még lehetett fokozni: volt szuper profi bemelegítés, futóiskolával, hasznos tanácsokkal, kaptunk egészséges nassolnivalókat és innivalót, körös-körül a nagyobb gyerkőcök szaladgáltak, apukák beszélgettek és fotóztak. Nem győztem csodálkozni, hogy milyen sokan lettünk egy szempillantás alatt. Ilyenkor eltölti az embert az érzés, hogy valóban nincs egyedül. Városszerte ragadnak az anyukák futóbabakocsit, és sportolnak a babáikkal.
Az alapos bemelegítés után a teljes babakocsis konvoj elindult a patakpartra az erőnlétének megfelelő szabadon választott távot futni. Csodálatos hely volt a futásra, mert tükörsima aszfaltúton roboghattunk és se közel, se távol nem volt forgalmas út. A keresztutcákon pedig a szervezők biztosították a zavartalan áthaladást.
Együtt indultunk el, futás közben csacsogtunk az ismerős és újonnan megismert futómamikkal, a vidám hangulatban pedig lelkesen vitt a lábunk, ilyenkor fel sem tűnnek a kilométerek.
Sajnos pici lányommal néha előfordul, hogyha nem alvásidőben futunk, akkor megunja a babakocsiban ülést, és épp egy ilyen miatt egy picit megálltam hogy megigazítsam, közben körülöttem ritkult a mezőny, és ahogy újra elundultunk elfutottunk egy anyuka mellett aki kezében a sírásból épp megnyugvó babájával sétált – igen, ez ismerős – gondoltam, velünk is megesett már sokszor, mikor a kicsinek épp nem volt kedve futni. Akkor utolérte őket egy futó apuka és felajánlotta, hogy visszatolja a babakocsit.
És akkor arra gondoltam, igen, ezek vagyunk mi. Anyukák (és apukák) akik futnak a babájukkal. Mert nincs kire bíznunk a hétköznapokban őket, de ettől nem keseredünk el, hanem futóbabakocsit ragadunk, és nekivágunk a kilométereknek. És van olyan, hogy néha nem jön össze, mert nekünk vagy a babánknak nincs kedve hozzá. De ettől még egy csapat vagyunk, hisz itt nem számít a korunk, sem a plusz kilóink, sem az hogy hány perces kilométereket futunk, vagy hogy milyen messzire futottunk már el otthonról, mikor a sztrájkoló kicsivel a karunkon az üres babakocsit taszigálva hazafelé sétálunk.
Ami számít az az, hogy közösség vagyunk, ahol mindig akad egy-két megosztható kölesgolyó, egy papírzsebkendő, vagy egy másik anyuka aki épp nekünk megfelelő tempóban fut. Futunk és közben megosztjuk egymással örömünket és bánatunkat, új embereket ismerünk meg, céljaink lesznek, fejlődünk, miközben példát mutatunk gyermekeinknek. Az anyák napi futás remek alkalom volt arra, hogy rájöjjek: nekem ezt jelenti a babakocsis futás.
Hajós Zília írása. Nagyon köszönjük neki, hogy velünk volt vasárnap és megírta nekünk ezt a csodás élménybeszámolót! 🙂
Fuss babakocsival!