Volt egyszer egy Apás Futás…
Valahol Apák napja környékén (bizony, ilyen is van, ne tessék elfeledkezni róluk), vetődött fel először az ötlet a Mami csacsogó fórumán (hitelességét tekintve a CNN elbújhat mögötte), hogy az Édesapákat is megilletné egy nekik szervezett program, természetesen teljesen önzetlenül, nem azért, hogy mi addig napozzunk, kávézzunk, pletyózzunk valahol.
Sokáig ment a helyszín és időpont keresése, mígnem végre kitűztük szeptember első vasárnapjára, a Margitszigetre. Az égiek is így akarták, mert három napos esőzés után, aznap végre kisütött a nap.
Ez előzmények terén kanyarodjunk egy kicsit személyes vizek felé… Nálunk Apa egyáltalán nem sportol (ennek ellenére olyan teste van, mintha naponta járna kondiba, hagyjuk is, remélem a gyerek(ek) tőle öröklik az alkatukat :)), a futástól egyenesen kirázza a hideg. Egyszer fogyózott két hétig, akkor elment 3x futni, büszke is volt a 3 kilométerére (ami valóban szép teljesítmény egy kezdőtől), de ennyi. Na, ezek után mondtam neki, hogy vésse bele a napot a naptárjába, mert márpedig mi megyünk az Apás Futásra.
Persze, hogy kereste a kifogást, megpróbált más programot rászervezni, mígnem be nem adta a derekát. Továbbra is szőtte az összeesküvés elméleteket, hogy hogyan fogja 500 m után elcsábítani a többi apukát a Holdudvarba egy sörre. Így indultunk reggel, persze szándékosan időt húzva, kicsit puffogva, de odaértünk.
Akkor kezdett először picit oldódni, mikor átmászott egy másik törpe (puszi Sára) a leterített piknik plédünkre, pici Petránkat és Őt is levéve a lábáról, belátván, hogy márpedig egy 9 hónapos kislánynak is kell a társaság, ha másért nem, ezért megérte eljönni. A gyereket el kellett vinni altatni a babakocsiban, lelkesen önként jelentkezett, merthogy ő úgyse ismer senkit, én éljek addig társasági életet. Így persze a közös apás fotóról és a technikai futóiskoláról is lemaradt. Nem baj, a rajtra visszaért (előtte azért lenyomott egy szendvicset, hiába mondtam neki, hogy futás előtt inkább ne, csakazértis).
Hajrá, végre elindultak a Srácok. Nem vártam tőle sokat, nem kértem tőle, fusson egy egész kört, annyit csak, hogy legyen benne a buliban, csak rajtoljon el, érezzük jól magunkat. Körülbelül fél óra elteltével én Fruzsiékkal kimentem a pálya szélére szurkolni a beérkező apukáknak, tüntettem a „Fuss babakocsival” táblával, és álmomban se gondoltam volna, hogy a mi Apánk is beérkezik nyelvét lógatva (azt hittem, addigra már a második sörét gurítja lefelé). De jött, és én nem tudtam megállni, hogy ne szaladjak elébük, ne ugorjak a nyakába, rettenetesen büszke voltam! Megcsinálta, mindenféle futós múlt nélkül, vitte a szíve, vitték a többiek. Büszke volt ő is magára, aznap először mosolygott, de onnantól végig.
Kezdődött az eszem-iszom, dínomdánom, salátáztunk (köszi Eisberg), pizzáztunk (köszi Kiss család), krémeseztünk (köszi Misi, boldog szülinapot Piro). A gyerekek játszottak, anyukák, apukák csacsogtak, mindenki jól érezte magát. Volt kvízjáték nyereménnyel (megnyertük, hehe), babakocsi lökő és két fa között 1 perc alatt gurító verseny, de főleg remek hangulat, már délután volt, mikor szedtük a sátorfánkat.
A hősöknek járó Apa-karkötőt (köszi Anna) azóta is viseli, emlékezteti erre a napra, élete első szigetkörére, amit ráadásul a kislányával teljesített.
Legyen ez a történet tanulság minden olyan apukának, aki nem futós, de ugyanakkor maximálisan támogatja futós feleségét, hogy bárki képes rá, csak elhatározás kérdése. Köszönjük a szervezést, megyünk máskor is!
Pap-Fekete Boró